Az emberi érzékelések 80%-a a látás. A vakok esetében az agy a többi receptorra egyszerűen jobban figyel. Tehát egy látó megfog valamit, pont ugyanannyit érez mint egy vak, csak az ő agya felesleges információként kezeli és nem használja fel. A vakok agya pedig ezekre az apró részletekre fokozottan figyel oda.

Október 15. már 1988 óta a Fehér Bot világnapja, azaz a vakok és gyengénlátók világnapja.

De hogy is kapcsolódik ez egy gasztrobloghoz?

Belegondoltatok már, hogy az, ami nekünk, látóknak természetes, az egy látássérültnek milyen nehéz lehet főzés szempontjából? Csak néhány példa: piacolás, válogatás, hámozás, darabolás, forró eszközökkel dolgozni, megállapítani mikor készült el egy étel, szépen kitálalni, és így tovább. Az érzelmi oldaláról nem is beszélve, hogy milyen jó látvány egy ínycsiklandó gyümölcs, vagy egy szépen megrakott tányér. Sokat hallom, és magam is úgy vagyok vele, hogy ha egy szakácskönyvben (még ha bármennyire is fotosoppolt) kép van a recept mellé, egyrészt könnyebben megkívánom, másrészt valamennyire támpontot tud adni, hogy mégis, nagyjából hogyan kéne kinéznie az elkészült műnek. Egy látássérültnek ez nem adatik meg, és sok más nehézséggel is meg kell küzdenie a konyhai tevékenységek során.

És mégis, akár hiszitek, akár nem, akadnak olyan látássérült emberek, akik rendszeresen főznek, konyhatündérkednek otthon, kísérleteznek, és sikert aratnak családjuk, vendégeik körében. És közben nem mondják azt, hogy vak vagyok, tehát meg sem próbálom.

Két ilyen történetet olvashattok most itt. Két látássérültnek tettem fel kérdéseket a főzéssel kapcsolatban, az ő konyhai történetüket olvashatjátok.

Leona beszámolója

“Szerintem ez nálam azért van így, mert nem ebben nőttem fel.”

(Leona három kisgyereket nevel, ami már önmagában nagy dolog látássérültként. Ami viszont megdöbbentő és nagyon megható számomra, hogy egy percig sem a vakságra fogja, hogy nem főz sokat. Weboldalán további, látóknak és vakoknak egyaránt motiváló történeteket tesz közzé: www.sikerul.com)

13 éves koromban veszítettem el a látásom jelentős részét, azóta folyamatosan romlik, már csak fényt érzékelek. Három kisgyermekem van. Főzésre akkor vetemedtem először életemben, amikor rehabilitációs tanfolyamon voltam. Ott megtanítják az embert, ha igazán meg akar tanulni. Ez a rehabilitáció azt jelenti, hogyha valaki felnőtt korában veszíti el a látását, akkor ott megtanulhatja az önkiszolgálást, számítástechnikát és a közlekedést és még egy-két dolgot. Ilyen a háztartásbeli tevékenységek. Szóval ott, 19 évesen főztem először valamit életemben. Addig ezt senki nem várta el tőlem. Ott meg ki akartam próbálni, de komolyabb céljaim nem voltak vele.

Otthon nagyon ritkán főzök. Akkor, ha valami extra helyzet van és mindenféleképp meleget kell ennünk. Ilyenkor is csak nagyon egyszerű dolgot.

Motivál, ha azt látom, hogy más is meg tudja csinálni és a tanáraink, akik a rehabilitáción tanítanak, el tudnak mondani speciális praktikákat, amire oda lehet figyelni és így nem lehet baj. Egy kedves sorstársam, aki már látva is olyan ügyesen főzött, mintha csukott szemmel csinálta volna, megtanított a kevert süti elkészítésére és emlékszem, hogy egymás után hat alkalommal megcsináltam, hogy ne felejtsem el és egyre gyorsabban ment a dolog. Ezt sosem fogom elfelejteni.

Legszívesebben tócsnit ennék sztrapacskával. A krumplipucolásig és a reszelésig eljutok, aztán tovább már nem. A férjem néha próbálkozott, hogy főzzünk együtt, majd ő megtanít, de az a baj, hogy én úgy érzem, hogy amit ő fél óra alatt összerittyent és nagyon finom, én azzal fél napig pepecselnék és még egyelőre nem érzem magam motiválva, hogy megtanuljak főzni, pedig biztosan jól esne neki. Azért azt a bizonyos veszélyes sütit, ami öt perc alatt kész van, szívesen csinálok, mert különösebb tudomány nem kell hozzá és mikróban sül három percig, előtte meg két perc összekutyulni a cuccot. Ha ilyen kutyulós krémeket, vagy bármi ilyesmit olvasok, ami kenhető kenyérre, piritósra, az még talán esélyes nálam, de azt nem nevezem főzésnek. Szerintem ez nálam azért van így, mert nem ebben nőttem fel. El voltam kényeztetve, megkaptam mindent. Aki olyankor veszíti el a látását, amikor már amúgy is profi volt a konyhában, ez nem olyan gond, hogy boldoguljon, sorstársaimon ezt vettem észre. Pedig tudom, hogy a férjem örülne néha egy meleg vacsorának, amit én készítek, de… de… Talán majd egyszer, lehet, nem akarom azt mondani, hogy soha. Annyi új dolgot tanultam már az életben.

Az olyan dolgokat, amiket mások látnak, máshogy kell megoldanom. A hagyma pirításánál érzem a fakanállal, hogy már puha és nem olyan darabos, akkor jó. Általában én időre csinálok mindent.

Léteznek segédeszközök, amelyeket látássérülteknek dolgoztak ki, de ilyet én nem használok, mert amiket főzök, azokhoz nem kell ilyen tudomány, hogy grammozás, pontos mértékek. Bögrével, vagy kanállal mérem ki azt, ami kell. Nyilván ha a konyha lenne a második otthonom, akkor beszereznék ezt-azt talán. Létezik például egy úgynevezett tejőr, ami nem engedi kifutni a tejet, elkezd kopogni a lábas alján, ha már el kell zárni a gázt. Van olyan szerkezet, amit ha ráteszek a lábosra, akkor az nem engedi, hogy mondjuk kiborítsam véletlenül a megfőtt virslit, de a vizet le tudom róla önteni.

Ha látássérült vagy, vigyázni kell, hogy semmi ne legyen a tűzhely közelében. Egyszer ott maradt a közelben egy rongy és meggyulladt. A gyerekek mondták, hogy ég valami, persze érezni én is éreztem, de a lángot ők látták és nagyon megijedtek. Ezért mondtam, hogy ha az ember odafigyel mindenre, nem lehet baj, de ha valamivel nem vagyunk körültekintőek, akkor az is probléma, hogy nem biztos, hogy észrevesszük időben, hogy valami van. Ez egy gyakorlott konyhatündérrel nem fordulna elő. Sorstársaimtól inkább leforrázásos esetekről szoktam hallani. Igen, annak is van technikája, hogy hogyan kell kivédeni, hogy ne mozogjon a lábas a gáztűzhelyen kavargatás közben, meg úgy általában, ha felé nyúlunk például. Mindent óvatosan és körültekintéssel kell csinálni. Ez is lassítja a főzést és minden tevékenységet egyébként. A főzés mellett, persze az alapanyagbeszerzés is érdekes kérdés. Honnan tudja az ember, hogy nem verik át, hogy jó minőségű árut vesz?

Zoltán története

“Egy ideig még gyűjtöttem a bátorságot, majd éjjel kettőkor teljesen egyedül neki láttam a lecsómnak. “

(Zoltán 53 éves, és egészségesen született, súlyos cukorbetegsége következtében felnőttként veszítette el látását. )

14 éves koromban egy este nagyon éhes voltam, mint általában a kamasz fiúk, és enni kértem. Anyám ettől még teljesen nyugodtan nézte tovább a TV műsort, és csak annyit mondott: Ott a hűtőben a hús, csináld meg a holnapi ebédet. Pörkölt, nokedli. Megcsináltam. És viszonylag kevesen akartak a családtagjaim közül nagyon megverni. Később, az első munkahelyemen, egy kutatóintézetben, hasonszőrű fiatalokkal dolgoztam együtt, akik szintén éhenkórászok voltak. Időnként találkoztunk valamelyikünknél, és akkor illett valami gasztronómiai kuriózummal előállni. Miután megismertem a feleségemet, kiderült, hogy a felmenői isteni zalai ételeket szoktak készíteni, így ezeket is megtanultam. Szükség is volt erre, mert már a nagylányommal is én voltam otthon, mint programozó egyéni vállalkozó, de az ikrekkel GYES-en eltöltött 4 év alatt teljesen “háziasszonnyá” lettem.
Teltek-múltak az idők, és egyszercsak megvakultam. Néhány hét kórházi kezelés után a cukromat ugyan helyre tették, de a szemem további fél év alatt teljesen tönkrement. Ennek 7 éve.

A látás elvesztésével elvesztettem mérhetetlen önhittségemet is, és vele együtt sokminden egyebet is. Például nem mertem főzni, mindenféle buta skrupulusok miatt. Ilyen mondjuk az éles késektől való félelmem, hogy nehogy tiszta vér legyen az egész lakás, egy szelet vajaskenyér miatt, vagy a magam után hagyandó mocsok, amit ki a kutya fog feltakarítani? Vagy amikor már legalább kézzel-lábbal tudtam enni, akkor derekasan megkentem vajjal a vágódeszkát, mert a leszelt kenyeret alig 10 cm-rel odébb raktam le, mint gondoltam. Vagy hasonlóképpen jártam kőrözött készítés közben is, amikor pirospaprika helyett citromsavat raktam volna az ételbe, ha el nem vétem az edényt, és a citromsavat nem a fröccsömbe rakom. Ezek az apróságok teljesen elvették a kedvem az ételkészítéstől.

Aztán hogy, hogy nem, 7 év után, az idén tavasszal úgy döntöttem, hogy hiszen én tudok főzöcskézni, meg már van derekas mennyiségű vak tapasztalatom is, neki állok, és főzök. A családsegítőből járnak hozzánk, megkértem őket, hogy mindent készítsenek elő. Kerestek edényt, elővették az alkatrészeket, a fűszereket,és mindent elől hagytak a konyha asztalon. Egy ideig még gyűjtöttem a bátorságot, majd éjjel kettőkor teljesen egyedül neki láttam a lecsómnak. Csak egyszer öntöttem ki a harmadát a földre, amit reggel a segítőim szépen feltöröltek. Az eredményből mindenkit megkínáltam, aki arra járt, és úgy jártam, mint majd 40 éve, senki nem akart nagyon megverni.

Azóta már sokmindent készítettem. Alapból emlékszem az ízekre, állagokra, illatokra. Készítés közben elő jöttek a régen gyakorolt apró fogások, melyeket megpróbáltam vakon is megcsinálni. Amiket meg nem tűnt szerencsésnek átalakítani, azokat a részeket megtippeltem, megint csak a több éves tapasztalataim alapján. A rántás például akkor zsemleszínű, amikor úgy döntök. Kicsit az illata alapján, kicsit az eltelt idő alapján. A sűrűségét meg érzem a fakanál nyelén, és emlékezetből tudom, hogy az mit jelent. De rengeteg olyan dolog van, aminek nem is kezdek neki, mert kétes a kimenetele. Ezek első sorban a sütik. Leginkább azért, mert a sütő begyújtása nehezen megy, bár ez sok gyakorlással elsajátítható lenne. De jelenleg semmi kimondottan vakos segéd eszköz sem áll rendelkezésemre, ezért a sütiknél olyan fontos arányokat nem lemérem, hanem megsaccolom. Ez meg nem igazán eredményes. Elég jó közelítéseim vannak, de ez egy sütinél katasztrófához is vezethet. Aztán meg vannak olyan apróságok is, amikkel nem vagyok hajlandó foglalkozni, mert annyira nem játékosak az étel minőségében, vagy éppen a látszatában. Ezek közé tartozik mondjuk a krumpli hámozása. A legfontosabb, hogy tisztára megmosom a krumplit, és csak ezután támadom meg a zöldséghámozóval. Aztán mégegyszer lemosom, és már tökéletes is. Kit érdekel az a néhány kisebb héjdarab, ehető, és nem is olyan csúnya. Vagy a másik mondjuk a palacsinta tészta. Kit érdekel, hogy mennyire csomós. Az enyém még így vakon is sokkal kevésbé csomós, mint sok kezdő háziasszonyé. Ettől az étel még nem válik ehetetlenné, és csak a legszőrösebb szívű gasztrokritikusok kötnének bele. Azok meg maradjanak éhen. Vagy talán nem lesz egyenletesre karikázva a levesbe a zöldség? Miért? A látóké talán annyira egyenletes? Vagy összeugrik a rántás, amikor a levesbe, vagy a főzelékbe teszem?
Dehogy! Mert még látóként tanultam meg, hogy először a rántásos tálba adagolom lassanként a forró levest, és amikor már elég híg, és már közel olyan forró mint a leves, csak akkor keverem össze. Így aztán egészen biztos, hogy soha nem lesz csomós. Szóval, csak be kell tartani a játékszabályokat, és majdnem minden elkészíthető. Mint már írtam, semmilyen speciális konyhai eszközöm nincs, a kezemet kivéve. Ezzel tudom megtapintani, hogy kész van-e már az étel. Ugyanígy a kóstolás. Amit meg nem lehet se tapintani, se kóstólgatni, azt megcsinálja a feleségem. Az ízlelésem, szaglásom, és a tapintásom egyáltalán nem fejlettebb, mint a látóké, csak sokkal intenzívebben figyelek rájuk, mióta vak vagyok.

A vakságnak azonban semmi köze az új ételek megalkotásához. Ez csak a 40 év tapasztalása alapján, és az ételek, ízek egymáshoz való viszonyának megtanulása alapján történik. Tanulni persze több féle képpen lehet. De csak az a jó, amit már kipróbáltál, és ízlett. Én a mai napig is gyűjtöm a recepteket. A könyvek forgatásáról már lemondtam, de a gépemen digitális formátumban van vagy 20.000 receptem. Ezekből szoktam hibrideket gyártani. Például, azt mondja a feleségem, hogy kapott szép sertés nyelvet, akkor abból lesz az ebéd. Előkeresek vagy 20-30 receptet, és átolvasom mindet. Közben kattog az agyam, és érzem a nyelvemen az ízeket. Az sem elhanyagolható, hogy én még állagát, színét, és a tálalását is látom magam előtt. Ilyen módon komponálok meg egy ételkölteményt, ha jól sikerült, akkor bekerül a recepttékába, ha meg sikertelennek bélyegezzük, akkor a felejtés homályába merül.  Nos, így boldogulok én a konyhában.

 Legyen mindenki számára inspiráció ennek a két embernek (és bizonyára sok sorstársuknak) a számunkra hétköznapi dolgokhoz való hozzáállása. Mert nincs lehetetlen, még a konyhában sem.

Pin It on Pinterest